Tíz éve... (Destiel, Dean, +12)

 Tíz évvel ezelőtt csak egy megkínzott lélek voltam a pokol legmélyének legsötétebb sarkában.

 De jöttél Te, a ragyogó, csodálatos égi harcos, és kimentettél a kárhozatból. A segítő kezed lenyomata a bőrömbe égett, ahogy később a szemeid kékje a szívembe.

 Sejtről sejtre haladva teremtettél újjá, és közben mindig velem voltál. A legsötétebb napjaimon is.

 Egy érintésed megnyugtatott, és a mosolyod elhitetette velem, hogy van remény.

 Hibáztam, sokszor, ahogy te is. De együtt mindig, minden szarból kimásztunk, és erősebbek lettünk.

 És egyre jobban megszerettelek.

 Először dühített az angyali naivságod. A feltétel nélküli hited, amit Istenbe, és az angyalokba vetettél.

 Aztán újra és újra, egyre jobban csodáltalak. Mert képes voltál fellázadni, mikor rájöttél, hogy Isten is tévedhet néha, és az angyalok sem mindig az igazságot védelmezik.

 Veled voltam minden bukásodnál, és én is szenvedtem a te fájdalmadtól. És minden halálodba belehaltam én is.

 A visszatéréseid újra elhozták nekem a megváltást.

 Nekem te mindig angyal voltál, és az is maradsz, bármi történjék is.

 Nem számít, ha elveszik az erődet. Nem számít, ha elveszted a szárnyaidat. Számomra akkor is angyal maradsz.

 Az én angyalom.

 Szeretlek. Küzdöttem ellene, minden erőmmel, sokáig tagadtam, magam előtt is. De már rég elmerültem abban az áldott - átkozott érzésben, amit szerelemnek hívnak.

 Tudom, néha túl mentem a baráti heccelődésen, mikor még magam előtt is titkoltam, hogy szeretlek.

 De ismersz. Én nehezen viselem a gyengeségem. És a szerelem elgyengített. Ezért tiltakoztam ellene a sok rossz viccel, amit elsütöttem a te rovásodra.

 Te mindig megbocsátottál, és mindig meggyőztél, hogy én is bocsássak meg magamnak. Mert megérdemlem.

 Szeretlek. A ragyogó kék szemeidet, amiknek óvó pillantását akkor is érzem, ha nem vagyunk együtt.

 A gyönyörű szád, amivel úgy tudsz csókolni, hogy minden gondolatom száműzöd az agyamból, ami nem kettőnkről szól.

 A nyakad, amit úgy imádok csókolni, elidőzve az ereiden, hogy érezzem a véred lüktető rohanását.

 Az ujjaid, amik secperc alatt a gyönyörbe tudnak simogatni.

 Imádom a mellkasod csókolni, az ajkaimmal érezni a szíved dobogását, ahogy a szeretkezésünk extázisa miatt egyre gyorsabban zakatol.

 Szeretem a feneked, ami tökéletesen illik a tenyerembe. Sok feneket markoltam már, de a tiéd verhetetlen.

 Annyi nővel lefeküdtem, de sohasem éreztem azt a tökéletes összeolvadást, amit veled, mikor elérjük a közös Mennyországunk. Sokáig nem értettem, miért. Aztán rájöttem.

 Azok az aktusok csak személytelen kefélések voltak.
Veled szeretkezem. A testem, a lelkem, a szívem is benne van a gyönyörű egyesüléseinkben.

 Szeretlek, Cas. Már tíz éve. A tested, a lelked, minden pici részedet.

 Még az egykor idegesítő naivságod is imádom már, amivel az emberek világát látod. Már nem zavar, mert ez is te vagy. Szeretlek tanítani, bármit is akarj megtanulni.

 Szeretlek. Annyira, hogy még a kedvenc pitémről is lemondanák a kedvedért. De te úgysem kérnél tőlem ilyen ,, áldozatot".

 Szeretlek. És örökké szeretni foglak. Megjárnám érted a Poklot is, újra meg újra, ha az kéne, hogy megmentselek.

 Mert szeretlek, Castiel.

 Tíz éve már.